Primordia

Hosszas várakozás után megérkezett a Wadget Eye Games újabb, immáron harmadik cyberpunk kalandjátéka, a Primordia. A sort a Gemini Rue kezdte, amit a Resonance követett, és most a Primodia, és bár a három játéknak sztori szinten semmilyen kapcsolata nincs egymással - tematikában is csak annyi, hogy mind cyberpunk, de mindhárom játék teljesen más oldaláról közelíti meg a jelenséget -, én egy sorozatnak tekintem őket. A kevés közös jellegzetességhez tartozik még a retro stílusú, de nagyon hangulatos grafika, és a fordulatos és eredeti történet.

A Gemini Rue a cyberpunk film noir-szerű, borongós hangulatát ragadta meg mesterien, ami mellé egy hozzáillő, ballonkabátos, kiégett zsaru karaktert kaptunk, és az amnéziás "testvérét", aki egy steril kutatóközpontban éli a tesztalanyok egysíkú életét. A karaktereket felváltva kell irányítani a játék folyamán, ez pedig érdekes kettősséget hoz a játékmenetbe. A két karakter sorsa egészen különleges módon fonódik össze a történet folyamán, aminek nem akarom lelőni a poénját, legyen elég annyi, hogy megéri végigjátszani a játékot miatta.

A Resonance már sokkal "jelenszagúbb" világban játszódik. Négy átlagember - egy "vénróka" zsaru, egy oknyomozó hacker, egy fizikus és egy nehéz gyerekkorú (majd megértitek :) ) nő - nyomoz egy misztikus haláleset kapcsán. A cselekmény középpontjában egy tömegpusztító fegyvernek is használható találmány áll, aminek során mind a négy karaktert kell egyszerre irányítanunk, mindegyik képességeit ott és akkor használva, amikor épp kell. Ennek a csavarnak köszönhetően a fejtörők is változatosabbak, a női karakter álmaiban játszódó epizódok pedig erre az élvezetes játékmenetre tesznek még egy lapáttal. A játék intrójából már sejthető, hogy a sztori végkifejlete eléggé ütős, úgyhogy ezt is érdemes végigtolni.

De a játék, ami írásra késztetett, az mégiscsak a Primordia. Ez az eddigiektől teljesen eltérő díszletek közt játszódik, egy "poszthumán", robotok által uralt és lakott civilizációba kalauzol. A főhősnek, egy humanoid robotnak, és lebegő társának kell a szigorúan "robotos" problémáit megoldani, miközben a főhős múltjának (előző verzióinak) történetére is fény derül. A néhol igen mély és elgondolkodtató párbeszédekkel tűzdelt játékmenet feszültségét a lebegő robotsegéd poénjai oldják hathatósan. A Wadget Eye játékai közt ez az első, amely vallásfilozófiai témákat feszeget, ebben a robot-civilizációban ugyanis új értelmet nyer a Humanizmus: a robotok vallását értik ez alatt, aminek lényege, hogy az Embert, mint Teremtőt dicsőítik. Azt hiszem egyértelmű, hogy a játék szimbólumrendszerében mi mit hivatott jelképezni :). Ahogy egy jövőben játszódó történet is tulajdonképpen a jelenről, úgy egy robotokat középpontba állító sztori is voltaképp magáról az emberről szól.